A munka – a hétköznapok világa:
Rábaköz népének megélhetését főként a föld biztosította. A népesség
növekedése megkövetelte a termőföld területének növelését, így tarthatta el az
itt élő lakosságot. Ennek egyik módja az erdőirtás, másik a vizenyős területek
lecsapolása. Az előbbi évszázadokon át, míg az utóbbi főként a XIX-XX. században
folyt (Hanság lecsapolása). A művelésbe fogott területeken létrejöttek a
majorságok, az uradalmi és egyházi birtokokon egyre fejlettebb gazdálkodást
folytattak. Az igavonó állatok (ökrök, tehenek) segítségével művelték a földet,
szállították a terményt. Később a lótartás vált általánossá. Az állatok
gondozása állandó feladatot adott az embereknek, akik között a családon, az
uradalmon és a településen belül létrejött a munkamegosztás. A pásztoremberek a
közösség szolgálatában végezték munkájukat, gyakran a településen kívül
élték le egész életüket. A pásztorok között hierarchia működött, a kanásztól
a juhászon és a gulyáson át a csikósig nőtt e rang. A rábaközi ember megbecsülte
állatait. Az állattenyésztésről híres gazdák és falvak rangot vívtak ki maguknak.
A vásárokon sikerrel értékesítették állataikat, de a tenyésztés is sok
elismerést kapott a kiállításokon és az országos bemutatókon. Rábacsanak, Páli,
Szil, Kóny állattartói jeleskedtek, gyűjtötték az érmeket. A szarvasmarhák
nevelése mellett a lótenyésztés különösen fontos volt, a katonaság szívesen
vásárolt rábaközi lovakat. Ennek is köszönhető, hogy rábaközi legényeket
előszeretettel vittek huszárnak.
A XX. század elejére eltűntek a gabonás vermek, megszűnt a gabona kézi
cséplése. Az egykori aratóbandák, a summások, a hónaposok, egyszóval a
mezőgazdasági közösségek feloszlottak. Az apáról fiúra szálló gazdálkodási
tapasztalatok helyébe iskolázott szakemberek ismeretei léptek.
